A sport nevel – nem mindegy, hogy mire

Megnyerni egy meccset talán nem ugyanaz, mint győzni.

Kovács Zsombor véleménye


Sok évvel ezelőtt egy általános iskolák közötti teremfoci torna egyik mérkőzésén történt. A meccs vége felé az egyik csapat ment 4-3-ra és a ellenfelek bár küzdöttek, de érezték, hogy ez a mérkőzés nem piros betűkkel fog bekerülni az iskolai évkönyvbe. Akárhogy is, a főlényben játszó csapat egy szerencsétlen kiadás után eladta a labdát, megadva a lehetőséget a másik csapatnak az egyenlítésre. Ahogy megindult a támadás, a másik csapat edzője bekiáltott a pálya széléről: “Szedd el, Gyurika, szedd el a törpétől!” Gyurika (ránézésre korengedménnyel játszhatott még a csapatban, egy fejjel volt magasabb a többieknél) pedig jött és izomból fellökte a törpét, de a labdát azt elszedte tőle. A törpe meg lepattant róla és vitte tovább a lökés lendülete, bele a bordásfalba a terem szélén, hogy aztán egy pár másodperc kiessen utána.

Na, ez a törpe voltam én tizenkét évesen.

Aztán hagytam a labdajátékokat egy időre, nem játszottam kispályás focit, se semmilyen csapatsportot. Valahogy unfairnek tűnt az egész, hogy teljesen szabályos az, ha egy labda kapuba rúgására törekvés közben egy másfélszer olyan nehéz gyerek simán nekilök a bordásfalnak és minden megy tovább, mintha mi se történt volna. A nap végén hüppögve ballagtam ki a parkolóba, ahol édesapám várt és leginkább csak hallgattunk hazafelé. Mert hogy ez ilyen, a foci “férfias” küzdelem. És ettől a hajam égnek állt… miért fér bele egy ilyen egy focimeccsen? Ha ugyanez mondjuk egy szünetben történik, akkor Gyurika szüleit is behívják, hogy ugyan beszélgessenek vele otthon egy kicsit.

Aztán persze legyintettem az egész történetre, mentem inkább matekszakkörre meg lovasíjászkodni, focit meg csak tévében néztem. És ezzel szerintem nem vagyok egyedül, sok “lyukaskezű vagyok/béna vagyok a labdához/nem tudok focizni” mögött állnak a gyerekkori grundok lökdösődései.

Szóval a magam részéről hanyagoltam a focit meg a kézilabdát. Próbálkoztam a tollaslabdával meg eltévedtem egy-két röplabdaedzésre is az egyetemi tesiórák keretében, de azok túl sterilnek érződtek azzal, hogy fizikailag el van választva a két csapat – egyszerűen nem adták az “együtt küzdünk”-élményt.

2016-ban viszont találkoztam az akkoriban még újdonságnak számító WaterSkyballal (WSB), ami gyökeresen más megközelítésből indul ki, mint bármi, amit addig tapasztaltam ebben az “emberek játszanak labdával” témában.

Ugyanis a WSB egy no-kontakt sportág.

Derékig érő vízben játsszák labdával, kapura, de a hasonlóságok más sportokkal itt véget is érnek. És ami a legfontosabb: nincs benne test-test elleni küzdelem, nincsenek a testi fölényüket erővel érvényesítő játékosok, ugyanis az érintést, illetve már az érintés szándékát is a bírók szigorúan büntetik. Megvan benne az “elvegyül egymással a két csapat” érzése, viszont a játék szabályai úgy vannak felépítve, hogy egész egyszerűen nem éri meg érinteni és keménykedni a medencében. A győzelmet a furfangosság, az intelligencia, az egyéni labdakezelési képességek, a játéktapasztalat, a csapatösszhang és az ügyesség hozza, nem pedig az erőszakos belemenések és a színészkedés. Focis idegpályákkal az eddigi tapasztalatok alapján elég hamar véget tud érni a bajnokság a próbálkozó csapatnak, mert a bíró problémázás nélkül lelépteti. Ez pedig üdítővé teszi a játékot, ugyanis taktikával és ésszel lehet meccseket nyerni – sérülésveszély és kék-zöld foltok nélkül.

Három nyári évadnyi WSB után egy sereg kérdés merült fel bennem, ahogy néztük a 2018-as orosz rendezésű focivébé meccseit, ugyanis gyakorló WSB-bíróként sok csapatot az első félidő vége előtt leléptettem volna színészkedésért és erőszakos játékért… És a hírhedtté vált Anglia-Kolumbia mérkőzés meggyőzött, hogy a helyzet se kicsiben, se nagyban nem változott azóta, hogy szögre akasztottam a 35-ös tornacsukámat. Mert hogy ilyen a foci: van, hogy döccenő nélkül megy tovább a játék durva belemenések, fejelések után, van, hogy C. Ronaldo azt üvölti a csapattársaknak, hogy “miért nem szabálytalankodtatok?!”, miközben kikaptak Messi utolsó perces góljával a BL-ben. Így viszont, hogy tapasztaltam azt, hogy lehet másként is játszani meg labdával küzdeni, felmerült bennem a kérdés: tényleg férfias sport lenne a foci? Mi benne a férfias? Az, hogy rutinszerűen legépelik a védők a náluk nagyobb játékerőt képviselő csatárokat az ellenfél csapatából? Hogy a taktika részei a “lópuszik”, amikor felugrásoknál térddel addig aprítjuk az ellenfél csatárának combfeszítő izmát, amíg már járni se tud? Attól férfias, hogy olyan az egész, mint a háború, ahol vagy a mi csapatunk nyer, vagy elveszítünk mindent?

Felmerült bennem a kérdés, hogy amúgy győzelem-e az, ha lesérítjük az ellenfél játékosait csak azért, hogy nekünk legyen több pontunk a lefújásnál? Győzelem-e az, hogy mi több ponttal jövünk le a pályáról, az ellenfél meg hordágyon? Meg úgy egyáltalán, szükséges-e a kontakt, a testi érintés egy focimeccsen? A labdát se érintjük kézzel, max. fejjel vagy mellel, a játékosok egymást nem is kéne, hogy érintsék: a másik combjába valós szándékos belemenés leginkább ringbe való taktika, nem egy labdajátékba. És valahogy félig sunyin zajlik ez az egész, mindenki tudja, hogy mi történik a pályán, köztudomásúak a meccsek utáni kék-zöld foltok, a zúzódások-stoplinyomok, de a bírók sokszor továbbengedik a játékot az erőszakos történésekkel együtt is. Akkor már inkább a rögbi vagy a karate, mert ott legalább nincs belengetve a gyerekek előtt, hogy ha szereted a labdát kergetni és ügyesen tereled, akkor gyere, itt a helyed, labdázzunk együtt…

Felnőttfejjel ránézve felmerült bennem is, hogy vajon mit tanulunk gyerekként a fociból…

Hogy simán belefér az, ha nagyobb vagyok és fellököm a társamat és tökmindegy, milyen áron, de nyerni kell. Hogy nem számít a másik, nem számít semmi, csak a nyerés. Biztos, hogy ilyen üzenetet akarunk küldeni a gyerekeknek, akik (még) szeretnek mozogni meg az a természetes nekik, hogy páran összeállnak és kergetnek egy darab bőrt a porban, valahányszor kicsöngetnek? A gyerekek szeretnek együtt játszani, ösztönösen játszani kezdenek – lehet, hogy ez amúgy természetes lenne. És lehet, hogy rengetegen a durvaság miatt maradnak távol a focitól (de igaz lehet ez kézilabdára, jéghokira vagy vízilabdára is). Lehet, hogy a következő Messinek meg C.Ronaldonak elment a kedve a test-test elleni küzdelemtől egy focimeccsen tízévesen és soha nem nyúl többé labdához. A nemrég véget ért VB egyik legerőszakosabb meccse volt a már említett Anglia-Kolumbia találkozó: volt ott minden állcsúcson fejeléstől kezdve színészkedésen át odáig, hogy a kolumbiai segédző konkrétan fellökte a szünetre vonuló angol csapat egyik tagját – vajon mit tanulnak ebből a meccsből a kissrácok, akik (még) szeretik a focit?

De mi lenne, ha a másikon átgázolás és a másik legépelése helyett arra fektetnénk a hangsúlyt, ami az ember sajátja?

Mi lenne, ha tisztelnénk egymást és az ellenfelet?

Ez teljesen új szemszög lenne a játékot tekintve és valami mélyebb hozzáállásbeli váltás volna hozzá szükséges. Pedig amúgy logikus lenne: ellenfél nélkül ugyanis nincs foci! Ha mindenkit ledaráltunk magunk körül, akkor kivel fogunk focizni? Sőt, felkészült ellenfél nélkül nincs fejlődés semmilyen játékban, ahhoz, hogy nagyobb játékerőt képviseljen egy csapat, erős ellenfelekkel kell megmérkőznie. Gyönyörű példa erre Niki Lauda és James Hunt legendás 1976-os Forma1-es idénye, amiről készült egy kiváló film is Rush címmel. Érezzük, hogy valamit piszkál a film, valamit pedzeget, de vajon miért nem azzal a szemszöggel mennek pályára a játékosok egy tétmeccsen, hogy az ellenfél érték? Ha legépeljük a csatárjukat, akkor hogy fogják kihajtani belőlünk az utolsó cseppet is a mérkőzés végén? Ha meg ellazsáljuk a végét, hogy lennénk erősebb csapat a küzdelemben?

Igen, ezek nagyon szép gondolatok, de a gyakorlatban lehet ezt vajon másként? Azt hiszem, a WSB-vel megtaláltam erre a választ: igen, lehet. Van ugyanis egy fiatal sportág egy kétosztályos országos bajnoksággal, ahol ebben a szellemben játszanak. A WSB bajnokságokon jöttem rá, hogy a győzelem nem pontokat vagy gólokat jelent. Győzelem az is, ha mindent beleadva kikapunk… és ha az ellenfél játszott jobban, ő választott jobb taktikát, ő volt ott jobban fejben, ő rakott több munkát a felkészülésbe, akkor legyen őszinte a vége és legyen neki több pontja a végén. Így fair, így őszinte! És ha ez történik, akkor megjelenhet a tisztelet az ellenfél felé – a munka felé, amit ő beletett a felkészülésbe, mi viszont nem. Egy vereség mutathatja azt is, hogy van tovább is… a felkészülési időszak edzésein igenis oda lehet tenni azt a még egy kör futást vagy azt a tíz fekvőtámaszt, amit mi ráhagytunk, mert elfáradtunk. Az ellenfél meg lehet, hogy azért nyert, mert ő nem hagyta benne az edzésben. A vereség, a pofon pedig emlékeztessen erre is.

Szóval lehet így is játszani labdával.

Amikor tizenkét éves voltam, azért kezdtem focizni, mert nem volt más lehetőség, nem volt alternatíva… felnőttfejjel jöttem rá, hogy valójában mindig is szerettem labdázni meg játszani, csak valami eltörött bennem azon a bizonyos focitornán. A WSB bajnokságában pedig találkoztam hozzám hasonlókkal, akik szintén szeretnének azért tenni, hogy a világban sokan játsszanak úgy, ahogy mi – és talán egy kicsit felvillantva azt is, hogy nem csak játszani, hanem élni is lehetne másként.

A Water Skyballról további információ, kipróbálási lehetőségek és egyebek a WSB Szövetség honlapján érhető el: http://waterskyball.hu/
A WSB játék a Fontanus Központ egyik kutatásának eredménye.

2018-08-22T13:20:57+00:00 2018. 08. 22.| Comments