Letölthető lesz-e valaha az emberi tudat?

Sorozat készült Richard K. Morgan: Valós halál (Altered Carbon) című trilógiájából. A jövőben játszódó neo-noir felveti azt a kérdést, hogy vajon mit jelentene az élet (és a halál) akkor, ha rendelkezésünkre állna olyan technológia, amivel letölthetnénk a tudatunkat és átpakolhatnánk azt másik testbe.
Persze az is kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e…

Zakariás László véleménye


Természetesen ennél többről szól a könyv- és a filmsorozat is. A mélységesen cinikus, Takeshi Kovacs névre hallgató exkatona főhős a Szárnyas fejvadász világát idéző cyberpunk univerzumban tölti idejét és tudatát. Hol az ún. hardboiled detektívregények modorában, rengeteg akcióval és szexszel, hol pedig nyakig merülve morális és vallási kérdésekben, máskor vérgőzfürdőt rendez a csatamezőkön vagy letűnt civilizációk nyomában kutat, évszázadokon is átívelő történetében. (Legalábbis a könyvekben.)

Mert az idő csak úgy rohan, ha az ember tudattokja – ami a koponyalapba implantált kis kütyü – eltárolja a tudat tartalmát és ha meghal, egyszerűen átpakolható a lényege egy másik testbe.

Hacsak a tudattok tönkre nem megy. Ezt hívják a sztoriban valós halálnak, ahonnan már tényleg nincs visszaút.

“Kerüljék az agyalapi traumákat és az energiafegyverrel való fejlövést.”

Ebből az alaphelyzetből, ebből a feltételezett technikai vívmányból tényleg izgalmas történetek kerekedhetnek ki. Például hogy ha valaki biztonsági mentést csinál a tudatáról, aztán megölik, de visszatölti a tudatát egy testbe, nyomozhat a saját gyilkosa után. Vagy mi van akkor, ha egy bűnöző – teljesen illegálisan – megkettőzi tudatát és egyszerre két testben is bűnöz, önmagával teljes egyetértésben? És el lehet gondolkodni, milyen társadalmi-szociális intézkedésekkel tudja biztosítani az éppen aktuális, 25. századi kormányzat az ártatlanul meggyilkoltak új testbe implantálását egy túlnépesedett világban. És ez csak néhány továbbgondolása az alapötletnek a sorozat első részéből.

 

Most azonban elsősorban annak a kérdésnek a megvizsgálására használjuk ürügyként a Valós halál sztoriját, hogy egyáltalán lehetséges-e a tudat letöltése és átpakolása más testekbe vagy sem.

A tudományos-fantasztikus műfaj fantasztikus részét nem kérdőjelezzük meg, hiszen az a képzeletre tartozik, ott minden megengedett. Inkább a dolog tudományos részével foglalkoznánk egy kicsit.

A valóságtól teljesen elrugaszkodott ötlet!

…gondolhatnánk, de sokan gondolkodnak másként. Sőt, még csak nem is új keletű az a gondolat, hogy feltérképezzük az emberi agyat, annak tartalmát valamilyen módon rögzítsük és továbbítsuk.

A pittsburghi Carnegie-Mellon Egyetem egyik laboratóriumának vezetője, bizonyos Hans Moravec jövőkutatónak a múltban, 1988-ban megjelent Mind Children (kb. Elme-gyermek) című könyve már felvetette, hogy hamarosan eljutunk odáig, hogy az emberi elmét merevlemezre tudjuk letölteni. A 2030-2040-es évekre jósolta azt a technológiai fejlettségi szintet, amikor ez megtörténik majd, szóval nem vagyunk elkésve.

Hogy hogyan? Arról egészen határozott és bizarr elképzelése volt.

A páciens fejét – érzéstelenítés után természetesen – felnyitják, majd belenyúlnak a részletesebben ki nem fejtett technológia segítségével. Robotsebész, nanoujjak, kémiai érzékelők, miegymások, cyberpunk orvosi történetek nélkülözhetetlen elemei, nem kell ezt előre tudnunk, majd ha odaérünk, úgyis meglátjuk. Az agy felületének legfelső rétegeit szkennelik először, majd egyre mélyebbre haladnak. Az adatokat pedig – a neuronhálózatot és az éppen futó ingerületeket, a sejtek közötti elektrokémiai tevékenységeket – mindet számítógépre rögzítik. Ezekből a sejtek működését szimuláló programot hoznak létre.

A legfurcsább rész az, hogy a páciens nem alszik, nincs elkábítva, hanem folyamatosan figyelemmel követi a folyamatot, összeveti a mentális képek szimulált és eredeti verzióit, és ha kell, folyamatosan korrigálja a programot, amíg tökéletes nem lesz az egyezés.

(Itt azért már lehetnek fenntartásaink. Például abból fakadóan, hogy a szkennelés eredménye egy állapot, míg az agy működése egy folyamat. Ráadásul a szkennelés közben is folyik a változás, többek közt épp a szkennelés hatására, meg amit közben az ember tapasztal. De tegyük fel, hogy működik a dolog.)

A folyamat addig tart, amíg nincs feldolgozva az egész agy. A páciens folyamatos kontrollja és korrekciója mellett. Moravec azt állítja, hogy amikor ez megtörténik és 100%-ban megfelel egymásnak az agy és a szimulált agy, akkor az a program embernek, vagy legalábbis emberinek tekinthető.

“… egy pillanatra csak csendet és sötétséget érzékel. Aztán, hirtelen kinyitja a szemét. Megváltozott a perspektíva. A számítógépes szimulációt lekapcsolják a sebész kezéhez vezető kábelről, és egy tetszés szerinti anyagból álló, szabadon választott színű-stílusú új testhez csatlakoztatják. Befejeződött a metamorfózis.”
(forrás: https://index.hu/kultur/cyb/loadme/)

Annyira nincs távol ez a Valós halál sztorijától. Vagy a Transzcendens című filmétől. Vagy akár a Beépített tudatétól. És még sorolhatnánk.

Örök élet

Hogy miért vetnénk alá magunkat ilyen beavatkozásnak? Például nem kéne utaznunk, hanem csak simán áttölthetnénk magunkat interneten akárhová. Készíthetnénk magunkról biztonsági mentést. Kitörölhetnénk kellemetlen részeket és újakat írhatnánk hozzá az elménk tartalmához. Nem korlátozna a test. Zsebünkben hordozhatnánk egymást.

És persze örök élet.

A legtöbb hasonló elmélet kitér arra, hogy ezzel a megoldással skippelni lehetne a halált.

Hogy miért van ellenünkre az utazás, miért akarnánk megszabadulni emlékektől (és miért gondoljuk azt, hogy ez lehetséges), hogy miért akarnánk tapasztalás nélkül új élményekre vagy ismeretekre szert tenni (és miért gondoljuk azt, hogy lehetséges), és hogy miért is akarjuk elkerülni a halált, az mind érdekes kérdés. Némi munkával valószínűleg találnánk is válaszokat rájuk. Most azonban egyelőre csak fogadjuk el ezeket, mint motivációkat – többségében ilyesmik mozgatják azokat, akik eljátszanak a tudatletöltés gondolatával.

Hol tart ma a tudomány?

Azt nem tudom pontosan, de 9 éve azt ígérte egy Henry Markram nevű tudós, hogy 10 éven belül feltérképezik és lemodellezik az agy mind a 100,000,000,000,000 szinapszisát. Ha ez igaz, akkor már nem sok lehet hátra.
Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha sikerül, akkor a Moravec által felvázolt technikai fejlettséget az egyik oldalról hamarosan elérjük: olyan számítógépünk és szoftverünk lesz már, ami szimulálni tudja az agy felépítését és működését.

Egy 2009-es TED előadásában Markram arról beszél, hogy a neuronok közötti kommunikációt matematikailag már le tudják írni, van rá szoftver. Van már olyan izmos hardver is, ami szimulálni képes sokezer neuron együttes működését. Vagyis nem lehetetlen létrehozni a virtuális agyat, és megnézni azt működés közben. A dolog másik felére, az agy szkennelésére még talán nincs meg ilyen szinten a megoldás, és a kettő összehangolása (a szkennelt agy átpakolása a virtuálisba) szintén probléma lehet.

Markram és csoportja egyébként abból a nagyon érdekes feltételezésből indul ki, hogy az agy nem csupán begyűjti a valóság információit és azokat figyelembe véve reagál és irányít, hanem maga hozza létre, vetíti ki a világ képét maga köré.

“Tehát amikor egy ajtóhoz lépünk és kinyitjuk, ami az észleléshez elengedhetetlen lesz, az a döntéshozatal. Több ezer döntés a szoba méretét, a falat, a magasságot, a szobában lévő tárgyakat illetően. 99 százaléka annak, amit látunk nem a szemünkön át ér el hozzánk. Hanem amit arról a szobáról kikövetkeztetünk!”

Tehát sokkal inkább azt kutatják, hogy vajon az agy képes-e erre, vajon hogyan hozza létre, dönti el, vetíti ki a külvilágát – és nem feltétlenül azt, hogy hogyan lehet a tudatot magát letölteni. De azért bőven benne van a pakliban, hogy ehhez is hozzásegítheti az emberiséget.

Már amennyiben ez segítség.

És amennyiben lehetséges.

Új testben ébredni

Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, milyen lehet felkelni egy új testben.

Az megvan, hogy milyen egy új, még nem bejáratott cipőt felvenni és addig hordani, amíg el nem dől, hogy a cipő vagy a lábunk jön ki győztesen a harcból? Vagy ha valaki sokat vezet egy kocsit, milyen átülni egy másikba? Vagy milyen az első étkezés az új fogtöméssel? Esetleg újratanulni kisebb tárgyak megfogását, miután megvágtuk az ujjunkat?

Ezek apróságok, és még ezekkel is nehezen boldogulunk. Mert napokba, de sokszor hetekbe, hónapokba telik az agyunk számára, hogy alkalmazkodjon a kialakult új helyzethez. Amikor felnövünk, megnyúlik a testünk, változnak a csontjaink, az izmaink és mindenünk átrendeződik, az se megy egyik napról a másikra. És azért azt is elég nehezen viseljük. Sőt, még fáj is.

De hát ez a dolga az agynak, alkalmazkodik, a tőle telhető leggyorsabban.

Milyen lehet, ha az agyunk az új helyzet? Vagyis az milyen, hogy az agy számára minden új? Vajon tényleg csak egy villanás, és kinyitjuk a szemünket, és már megyünk is tovább, vidáman ismerkedve új testünkkel, mint egy új játékkal? Vagy azért sokkolna némileg az élmény (mint a Valós halálban)? Esetleg simán össze is omlanánk a sokk hatására?

Tegyük fel, hogy túlélnénk a sokkot (és tegyük hozzá zárójelben, hogy valószínűleg nem élnénk túl). Ebben az esetben van még pár probléma azzal, hogy mit is kezdenénk az agyból a testtel, amivel akkor találkozunk először.

Elvileg még sosem használtuk azt a testet azzal az aggyal. Vagyis nincs meg az idegi kapcsolódás például az izmokat mozgató idegekkel, sem az izmok állapotát jelző idegekkel – vagyis ezt mind ki kéne építeni, ki kellene tapasztalni, meg kéne tanulni, sőt, valószínűleg sok részében be is kellene idegezni. Össze kellene kötni mindent mindennel, ráadásul rendszerben, hogy az agy, mint irányítóközpont irányítani tudja a testet. Ami a mozgásszerv esetében még oké, mert legfeljebb addig nem mozgunk – de ugyanezt meg kellene tenni a légzőszervrendszerrel és egyéb létfontosságú szervekkel is, mégpedig perceken vagy másodperceken belül, különben meghalunk és kezdhetjük újra a játékot. Szóval a legvalószínűbb, hogy meglehetősen rövid életünk volna új testben.

Persze biztos találnánk rá elméleti megoldást, hogy hogyan lehet mégis túlélni, a fantázia sok mindent megenged, amit a tudomány még nem. Pl. eleve olyan testet készítünk, ami az agyunkhoz mindenben passzol, és nincs ez a hercehurca. Meg foglalkozhatnánk még számos más problémával, amik más irányokból kérdőjelezik meg a lehetőségét a tudatletöltésnek. De mielőtt ebbe belemennénk, lépjünk egy nagyot hátra és közelítsük meg teljesen más, nem annyira technikai oldalról a kérdést.

Nézzük meg filozófiailag!

Ki lenne az, aki felébredne? Vagy ki volna, aki összeomlana? Vagy ki volna az, aki nem ébredne fel? (Jó, ez utóbbi talán nem is annyira releváns kérdés.)

Valójában mit is töltenénk le? Tényleg az emberi tudatot?
És az mi?
És ha nem azt, akkor mit?
Lehet, hogy ezek a kérdések megelőzi a hogyant (és talán azt a kérdést is, hogy minek). Ha esetleg kiderülne, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme, felesleges lenne a kérdések nagy része.

Elme vagy tudat?

A kettő egyáltalán ugyanaz? Vagy teljesen különböző dolgok?

Nem egyszerű belőni az elme és a tudat fogalmát, hiszen sokan sokféleképpen használják, írják körül, szóval egész komoly a homály körülötte. Most itt Török-Szabó Balázs: A teoretika című könyve alapján fogjuk meghatározni és használni a fogalmakat, csak hogy tudjuk, miről beszélünk. A fogalomtisztázás nagy segítség eligazodni az általános fogalmi zűrzavarban.

A könyv meghatározása alapján az elme három dolog összessége: az agy mint fizikai szerv, az abban zajló folyamatok (pl. a benne szaladgáló ingerületek) és azok a mentális dolgok, képek, gondolatok, amik ezen folyamatok hatására megjelennek és mozognak. Utóbbiak nem léteznek a valóságban, csak képek, amiket attól függetlenül látunk “valahol”, hogy valójában nincsenek. Nagyjából ezt a “valaholt” lehet mentális szintnek tekinteni.
Az elme tehát az egyén fizikai szintjének és a mentális szintjének metszete. A fizikai szintből csak az agy tartozik ide, a mentális szintből pedig csak az agy mozgásai következtében létrejövő képek. Mint látszik, mindkettő nagyobb halmaz ennél – több testrészünk van az agyunknál és nem csupán annak automatikus futásából következő képeink és mentális tevékenységeink vannak (legalábbis optimális esetben).

Ennél azért némiképp bonyolultabb a dolog, de nem sokkal, A teoretika ezt bővebben, rendszerszinten és érthetőbben tárgyalja. De annyi talán ebből is látszik, hogy valami ilyesmit akar Moravec letölteni, valamint Markram szimulálni. Moravec magát a fizikai agyat akarta egy-az-egyben megfeleltetni egy programnak, Markram pedig mintha a fizikai szint szimulálásával igyekezne rájönni, hogy mi lehet a (fizikai szinthez tartozó) mentális szint.

Oké, eddig az elméről beszéltünk. Ez vajon a tudattal egyenlő-e?

Ha A teoretika fogalomrendszerét nézzük, a válasz röviden: nem.

A tudat az a valami – nevezzük felületnek -, ahol az ember a valóságot megjeleníti. Amikor valaminek “tudatában vagyunk”, akkor azt a valóságnak megfelelően látjuk. A tudatosság ilyen szinten nem más, mint élő, folyamatos kapcsolat a valósággal.

Lehetséges, hogy nem vagyunk folyamatosan kapcsolatban a valósággal?

Hát, bizonyos szemszögből nézve nem sűrűn. Fizikailag persze igen, hiszen a valóság része vagyunk és a valóságot tapasztaljuk fizikailag, minden pillanatban. De amikor a képzelet határozza meg, hogy mit látunk a világból magunk körül, akkor már nem ennyire egyértelmű a helyzet.

Ha mondjuk megnézünk valakivel egy filmet, aztán beszélgetünk róla, simán kiderülhet, hogy nem ugyanúgy emlékszünk rá, nem ugyanaz ragadt meg belőle, holott fizikailag ugyanazt (vagy nagyon hasonlót) láttuk. Ha a kettőnk beszámolója között különbség van, abból következik, hogy legalább az egyikünk nem a valóságot látja – de leginkább egyikünk se. Hiszen a valóság mindenkire ugyanúgy vonatkozik, tehát általános, szóval ugyanazt kéne látnunk és ugyanarról beszélnénk. Ehhez képest sokszor előfordul, hogy még a film zsánerében sem egyezünk meg. Ami valakinek romantikus komédia, az másnak horror, ami valakinek thriller, az másnak vígjáték.

Már a fizikai érzékelésünk is eltér, például más formájú a fülünk, más a szemünk fiziológiai felépítése és így tovább. Ráadásul más ütemben is pislogunk. De ami még durvább, hogy a múltunk és korábbi tapasztalataink határozzák meg azt elég nagy mértékben, hogy mit veszünk észre vagy figyelembe egy-egy jelenségből, tapasztalásból és mit nem. Mert bizony kivetítünk, válogatunk, szűrünk és torzítunk folyamatosan.
Mindez a fizikai-mentális és a mentális szinten történik.

Tudatossá, azaz a valóságnak megfelelővé úgy tehetjük ezen mentális képzeteket, ha azt a valóságnak megfelelően, más valós dolgokkal összefüggésben és teljességében látjuk, nem pedig csak részleteiben, egy bizonyos szemszögből, szűrve és önkényesen összeválogatva a valóságból és a saját képzeletünkből.

A tudat azonban több, mint egy egyénnek a valósággal megegyező képzet-rendszere. Merthogy a tudat nem egyszerűen az ember birtokában lévő valami, készlet, ismerethalmaz, nem mondhatjuk, hogy nekem van tudatom, ami az enyém és ahhoz senkinek semmi köze. Hanem egy olyan nagy egész, amiben benne van – és amiben összekapcsolódik – az összes ember.
Is. Meg minden más.

És itt szintén egészen messzire elkalandozhatnánk, ha belemélyednénk a témába. Volna itt kvantum-összefonódás és mindenféle furcsaság. De most nem bonyolítjuk túl, inkább álljon itt egy egyszerű példa.

Ha egy ember bárhol a világon azt olvassa a hírekben, hogy tőle távol terrortámadás történt, akkor többnyire benne is megmozdul valami. Pedig nem tapasztalta meg közvetlen közelről, mégis hat rá az információ. Történik benne valami: megváltozik a vérnyomása, biokémiailag reagál, gondolatok indulnak el a fejében, talán ki is mondja azokat – azaz tovább is adja azt a hatást másoknak, ami benne megmozdult. Megváltozik annak a hírnek a hatására, amit olvasott.
A fizikai valóság mindeközben csak annyi, hogy egy ember betűket olvas a papírról vagy képernyőről.

Mi lehet ennek az oka?

Mondjuk az, hogy aki olvassa a hírt, össze van kötve azokkal az emberekkel, akik a támadásban érintettek, mégpedig azzal, hogy tudja, valahol mélyen, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint ő maga.

Hatással vagyunk egymásra, információs hálózatot alkotunk, minden tettünk hat mindenre. Akkor is, ha ez a hatás nem egyértelmű, nem fizikai szinten történik vagy nem követjük le. És ez a nagy, folyton változó valami, amiben össze vagyunk kötve, ez a tudat. Nem egy ember kizárólagos tulajdona, hanem az emberiség kapcsolódik benne össze. Azzal, hogy valaki tud másvalakiről, ő tud megint valaki másról, és így tovább. Mi mind benne vagyunk és mind alkotjuk, mozgatjuk folyamatosan.

Ennek a hálózatnak legfeljebb csak akkora részének szoktunk figyelmet adni, amekkora minket érint. Ezt hívják Én-nek. De ez az egész, mindent behálózó hálózatnak csak egy apró részlete, egy csepp a tengerben. A hálózat pedig létezik, hisz ha olvasol egy hírt egy újságban olyanokról, akikről elvileg nem tudhatsz semmit, sose találkoztál velük, valamiért mégis hat rád.

Visszatérve a sci-fihez…

Szóval akkor letölthető-e az emberi tudat?
A kérdésnek mindezek után már nem maradt túl sok értelme.

Inkább az a kérdés, hogy az emberi elme vajon letölthető-e. Hisz ha a fenti meghatározásokat elfogadjuk, a sci-fik témái és a tudományos kutatások az elme letöltéséről szólnak, nem a tudatról.

Amire meg az lehet a válasz, hogy fizikai eszközök segítségével legfeljebb a fizikai szint, vagyis az agy és annak felépítése “tötlhető le”, vagy inkább modellezhető, jeleníthető meg virtuálisan. Meg valószínűleg lehet szimulálni az abban zajló folyamatokat is.
Az, hogy ezzel létrejön-e a mentális szint, vagy akár csak annak lehetősége is a gépben (Ghost in the Shell, Terminator, Mátrix, WestworldRövidzárlat), az már egy más kérdés.

Az egyik válasz erre az, hogy a dolog lehetséges. Elérhető, hogy egy bonyolult számítógép rengeteg neuront, azok hálózatát és a hálózaton futó ingerületeket kezelni tudja egy adott program szerint. Ezt a bonyolult számítógépet emberi agynak nevezik, a kódját a genetika határozza meg, ösztönöknek hívjuk. A rendszer egy közepesen bonyolult tanulási folyamat során fejleszteni is képes a saját szoftverét. Az elme tartalma, vagy legalábbis annak részei letölthetőek és áttelepíthetőek másokba is – pl. gyereknemzéssel, tanítással, vagy könyvek, filmek vagy egyszerű beszélgetések formájában.

A másik válasz erre az, hogy a dolog nem lehetséges. Még a fizikai szint, az agy lemodellezése talán rendben is volna, elképzelhető, hogy elérjük azt a szintet, ahol képesek leszünk rá. Még talán a fizikai-mentális szint néhány kérdésére is választ kapunk. Az ember azonban több mindezeknél. A teljes fizikai szintje hozzá tartozik, és azon túl még egy csomó minden. Nem kezelhető külön a fizikai-mentális szint, az nem egy emberi lényeg, csupán egy eszköze az életnek.
Szóval ha csak az agyműködés volna letölthető és átvihető egyik helyről a másikra, akkor tulajdonképpen egy borzasztóan bonyolult, de amúgy egészen kötött szabályokkal bíró, tudattal kapcsolatban nem álló, alkalmazkodó- és túlélő-automatát volnánk képesek transzportálni. Mert az agy és az elme alapvetően erre van kitalálva. Megoldja a problémákat, alkalmazkodik az új helyzetekhez (kb. ezt hívják intelligenciának) és követi az ösztönök utasításait. Ezen túl csak akkor tud lépni, ha a fizikai szinten felül a mentális szint is beleszól a játékba.
Szóval ott van még a mentális-mentális szint is – vagyis a mentális szintnek azon része, ami a fizikai-mentális részen túl van. Azt nem nagyon tudjuk megfogni fizikailag, hiszen fizikai szinten nem létezik. Van köze hozzá – hisz ha nincs a fizikai agy, a gondolatok és képek sincsenek. (Meg élet se.) De a mentális világ fizikailag nem létezik sehol, hanem csak a mentális szinten. Arra meg nincs eszközünk, műszerünk, hogy azt bármilyen módon vizsgálni tudjuk vagy akár letöltsük – és valószínűleg sose lesz rá fizikai eszköz, mert nem lehet. Egyszerűen azért, mert nem fizikai.

Mentális eszközökkel azonban megérthető.

De oké, tegyük fel, engedjük meg a lehetetlent és képzeljünk el egy olyan módszert, amivel letölthető az elme, annak fizikai és mentális része is. Még mindig fog hiányozni egy fontos összetevő ahhoz, hogy működni tudjon: az pedig az értelem. Az értelem, amely az egészet mozgásban tartja, ami működteti, az a rendező elv, ami eldönti, hogy mit csináljon az elme, a fizikai és a mentális szint. Az értelem, ami valahol az ember lényege, ami az egyén egyedisége szerint rendezi a gondolatait és a cselekedeteit azon a csak rá jellemző módon, ahogy senki más.
Azt vajon hogyan volna letölthető?
Hol tartjuk azt, amitől azok vagyunk, akik vagyunk, és nem mások?
Hogy tölthető le az ember lényege?
Filozófiai lényegszkennerrel?

…és akkor az érzésekről még nem is beszéltünk.

Az egyén a fizikai, mentális és érzelmi részének összessége, nem nagyon értelmezhető külön-külön. Ha bármelyik részét különválasztjuk, akkor az már erősen megkérdőjelezhető, hogy ember-e, aki maradt.

A fentiek alapján a tudat nem egy letölthető adathalmaz, sokkal több annál.
A mentális szint nem megfogható fizikai eszközökkel, mert mentális és nem fizikai.
Az emberi elme, amiről a kutatások és a sci-fi-k szólnak, talán letölthető, lemodellezhető, elméletben legalábbis elképzelhető, hogy egyszer sikerülni fog. De ha sikerülne is, sokra nem mennénk vele, mert önmagában, különválasztva az egyén többi részétől nincs sok értelme. Az egyén több az elméjénél, sokkal több annál, és ha különválasztanánk tőle, ami maradna, az nem ember.

2018-08-03T18:07:21+00:002018. 08. 3.| Comments